Éveken át olvastam a hirdetést a Magyar Narancs apró rovatában. Úgy éreztem nekem (is) szól a Belvárosi Zeneoktató Munkaközösség felhívása, kapjam végre össze magam, és térjek vissza a zenéhez.
Talán 6 éves lehettem, amikor édesanyám elvitt Ghryneus Péterhez gitárleckéket venni, de nem csak az akkordokat tanultam meg tőle, hanem életszemléletet, a dolgok mögé tekintés igényét, a kultúra szeretetét is.
Persze lusta voltam, keveset gyakoroltam, elmaradoztam, valószínűleg nem is voltam eléggé tehetséges választott hangszeremen, mégis egy életre belém táplálta a zene iránti elkötelezettséget. Ő mutatott nekem először alternatív színházat, miatta hallgattam a nyolcvanas években jazz zenét, alapítottam középiskolásként zenekart.
Időről-időre visszatértem hozzá a Vármegye utcai szentélybe, ha nem is tanulni, de beszélgetni, feltöltődni egy kicsit azzal a derűs életigenléssel, ami annyira jellemezte őt. Kortalannak tűnt, pici gyerekkorom óta mindig ugyanazt a barázdált, sovány arcot láttam, ha találkoztunk, biztos voltam benne, hogy örökké velünk marad. Aztán elment.
Mellbevágó érzés volt. Akartam még tanulni tőle. Gitárjátékot, és az életet is. Újra akartam kezdeni. De az élet nagy közhelyeként addig halogattam a dolgot, amíg már nem volt rá lehetőségem többé. Ez az utolsó tanítása fájdalmas volt, de hatásos. Ahogy múlik az idő, egyre jobban ráeszmélek mennyi mindent kaptam tőle. És időről-időre újrakezdem. Most is.